A történet családregénnyel kezdődik, az 1800-as évek elején, amikor Tennessee állam két szomszédos megyéjében, Franklinben és Lincolnban két család a történelem forgószelében összesodródik, és a házassági kapcsolat összecementezi a Daniel és a Motlow családok sorsát. A Daniel család egyik fia, Jack (Jasper) korán saját lábára állt, egy szeszfőzésből élő lelkész mellé társult már hétévesen, és talpraesettsége meg jó üzleti érzéke révén hat évvel később kivásárolta mesterének cégét - szeszmester lett. Nem túlzás a kifejezés, ugyanis Jack Daniel kezdetektől fogva a legjobbat akarta nyújtani, amit csak a lepárló adhat. Ezért, bár az idők újabb technológiákat hoztak, ő mégis ragaszkodott egy igen hagyományos módszerhez, amely leginkább a kovászoláshoz hasonlítható. Ugyanis az általa megőrzött "sour mash" eljárás lényege az, hogy a korábbi főzet cefréjének egy részét mindig visszatartották az új főzet számára. Így a felhasznált kukorica, rozs és árpamaláta erjesztése lé
nyegében mindig azonos élesztő-tenyészettel ment végbe. Jack Daniel ezenkívül egy régi Lincoln megyei eljárást is változatlanul alkalmazott: a friss párlatot faszénen szűrte le. Ez a megoldás időigényes volt, viszont az így nyert ital sikere igazolta az elgondolás helyességét. Jó minőséghez és kellő mennyiséghez elegendő víz is kellett: Jack Lynchburg mellett talált egy alkalmas barlangi forrást, melynek vasmentes karsztvize garantálhatta a megfelelő egyenletes minőséget. A szeszfőzés egyre nagyobb üzletté lett, az állam is akart részesedni a haszonból, azért előírta a szeszfőzdék bejelentkezési kötelezettségét, Jack Daniel pedig a legelső lett az anyakönyveztetésben. És aki valahol a legelső, annak (majdnem) mindig igaza van. Különös módon ez évtizedekkel később igazolódott. Jack Danielnek nem voltak gyermekei, a Motlow-ági unokatestvérek örökölték az üzletet. Lem Motlow jó üzletember volt, nagylelkű és tisztességes. Olyannyira, hogy a szesztilalom idején inkább pályát módosított, és Lynchburgot a marhakereskedelem központjává fejlesztette, majd a tilalom eltörlése után 1938-ban újra befűtötte a lepárlókat. 1942-ben a kormány a háborúra tekintettel élelmiszeripari célokra állította át a gabonatermelést, és bezáratta a szeszfőzdéket. Lem Motlow a béke beköszöntével mégsem vette fel újra a fokolót, mert a kormányzat nem engedélyezte a jó minőségű gabonák szeszipari felhasználását, ő pedig nem volt hajlandó kompromisszumokra. A gazdasági béke számára csak 1947-ben jött el, amikor a korábbi minőségi korlátozást feloldották. Lem nem sokáig élvezhette a megélénkülő szesztermelést, még abban az évben meghalt, és fiai vitték tovább a gyártást. A családi vállalkozást sújtó, 1950-es években hozott jog- és adószabályok arra kényszerítették a Motlow családot, hogy megváltoztassák a szeszfőzde jogállását, ezért eladták a Brown- Forman vállalatnak. Az új struktúra azonban, ha lehet, még konzekvensebben szegődött a minőség, a hagyomány és a folytonosság szolgálatába.
nyegében mindig azonos élesztő-tenyészettel ment végbe. Jack Daniel ezenkívül egy régi Lincoln megyei eljárást is változatlanul alkalmazott: a friss párlatot faszénen szűrte le. Ez a megoldás időigényes volt, viszont az így nyert ital sikere igazolta az elgondolás helyességét. Jó minőséghez és kellő mennyiséghez elegendő víz is kellett: Jack Lynchburg mellett talált egy alkalmas barlangi forrást, melynek vasmentes karsztvize garantálhatta a megfelelő egyenletes minőséget. A szeszfőzés egyre nagyobb üzletté lett, az állam is akart részesedni a haszonból, azért előírta a szeszfőzdék bejelentkezési kötelezettségét, Jack Daniel pedig a legelső lett az anyakönyveztetésben. És aki valahol a legelső, annak (majdnem) mindig igaza van. Különös módon ez évtizedekkel később igazolódott. Jack Danielnek nem voltak gyermekei, a Motlow-ági unokatestvérek örökölték az üzletet. Lem Motlow jó üzletember volt, nagylelkű és tisztességes. Olyannyira, hogy a szesztilalom idején inkább pályát módosított, és Lynchburgot a marhakereskedelem központjává fejlesztette, majd a tilalom eltörlése után 1938-ban újra befűtötte a lepárlókat. 1942-ben a kormány a háborúra tekintettel élelmiszeripari célokra állította át a gabonatermelést, és bezáratta a szeszfőzdéket. Lem Motlow a béke beköszöntével mégsem vette fel újra a fokolót, mert a kormányzat nem engedélyezte a jó minőségű gabonák szeszipari felhasználását, ő pedig nem volt hajlandó kompromisszumokra. A gazdasági béke számára csak 1947-ben jött el, amikor a korábbi minőségi korlátozást feloldották. Lem nem sokáig élvezhette a megélénkülő szesztermelést, még abban az évben meghalt, és fiai vitték tovább a gyártást. A családi vállalkozást sújtó, 1950-es években hozott jog- és adószabályok arra kényszerítették a Motlow családot, hogy megváltoztassák a szeszfőzde jogállását, ezért eladták a Brown- Forman vállalatnak. Az új struktúra azonban, ha lehet, még konzekvensebben szegődött a minőség, a hagyomány és a folytonosság szolgálatába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése